1951. július első napján érkeztünk meg fejenként 50 kiló holmival Dombrádra, melynek vasútállomásán Mezősi Harsányi János „kulák” gazdához osztottak minket. Őt és családját három kitelepített családdal is büntették egyszerre, akikkel meg kellett osztania házát. Szüleim elbeszélése szerint János bácsi sötét ünneplő ruhában, hófehér ingben ült a lovas kocsi bakján, megtisztelvén a számára vadidegen embereket, akiket hozzá száműzött a hatalom.
A Sztálin út 152. lett a hajlékunk. Ma Andrássy utca. A szép portán élt a házigazda a feleségével, valamint leányuk Elza, és fiuk Barna, a családjával. János bácsit köszöngetős Harsányinak is hívták a helybéliek, mert mindenkinek előre köszönt. Unokája, a kis Katika akkortájt született testvérei, Évike, Zsolti és Ica baba mellé, és jöttünk hozzájuk még kilencen, a kitelepítettek. Ez a zsúfoltság pokollá válhatott volna, de nem így történt. A nagy baj áldást is tud szülni. Mennél nagyobb a közös baj, annál több jóság árad ki az emberekből. Harsányi Évikével és Katival ma is tartom a kapcsolatot. Erre még a nagy Sztálin és Rákosi sem számítottak…
Mi ettől a családtól nemcsak fedelet kaptunk a fejünk fölé, hanem otthont, segítséget, jó szót is. Kis szérűskertet is, ahol megtermelhettük az ennivalónkat. Mindent, ami a túléléshez szükséges. Pedig őket is örökösen büntették, ahol csak lehetett. Nagyon nehéz soruk volt. Az örökös rendőri zaklatások, ellenőrzések, éjszakai razziák, büntetések mindennaposak voltak a gazdák portáin.
Révész néninél tejet kaptam, ő így segített. Somogyiék vállalták, hogy felnevelnek, ha a szüleimet továbbhurcolják, és engem sikerülne hátrahagyniuk Csupa segítő lélek vett körül más kitelepített családokat is, nemcsak bennünket. Dombrád otthonunkká vált mindannyiunknak.
1952-ben meghalt nagymamám, és így sohse tudta meg, hogy egy napon elhagyhattuk Dombrádot. 1953. március 4-én édesapám a recsegő piaci hangszórókból értesült Sztálin haláláról, de még fel sem fogta igazán, hogy mit hall, a piaci emberek mámoros ujjongásától kísérve valaki örömittasan szájon csókolta. Spontán népünnepély tört ki, mindenki ölelkezett, csókolózott.
1953. augusztus 28-án elhagyhattuk Dombrádot, és Budakeszin béreltünk egy kicsi szobát. Lakásunkat ugyanis már elfoglalták, oda nem térhettünk vissza. Budapestről egy rendelet alapján amúgy is ki lettünk tiltva, melyet dr. Antall József miniszterelnök oldott fel a rendszerváltozás után. Lassanként minden kitelepített búcsút mondott dombrádi gazdájának, csak az idős Zsombolyai házaspár maradt a községben, mert nem volt hová menniük.

Kedves Dombrádiak! Köszönöm a már nem élő kitelepítettek nevében is, hogy segítettek nekünk! Talán még él Dombrádon valaki, aki emlékszik ezekre az időkre…

Jakóné Pápai Vratarics Nóra